MENÜ
500012_61212524d0ce74rk96rc45.jpg

          "Megérdemelné a békés halált minden írnok,
           aki az éjszakában tollat fog és papír fölé hajol."
                                         
                                                     (Pilinszky János)              


Szédeleg a nyár

 

 

Szellő rebben, s

táncra perdül falevél.

Mosoly csillan

gyűrött arcú szemekben.

Még tétován szédeleg a nyár,

de itt van már a kapualjban.

Cinkosan kacsintgat lágy hangú

gerle, - versenyt futnak fellegek.

Ragyog a végtelen, s odafent

a nap aranyra festette a

vak világot.

Táncra perdül sok fagyott

szív, csók csattan

fákon, -virág szirmokon.

 

 

 

A magány poétája vagyok

 

Sebzett a szívem, a lelkem,

nem írok andalító muzsikát,

ne várj tőlem ábrándokat!

A torkom fojtogatja a sírás,

az éj, s a magány poétája vagyok.

Magam vagyok,

egyedül nagyon az álmaimmal.

Itt özönlik, árad a csönd.

Magam vagyok

magányommal, mely egyre csak nő...

A ködön át nincs fény és hiába

álmodozom rózsaligetekről,

szerelemről.

Az élet innen messze van nagyon,

örökké-való magányom meg csak nő.

Én nem írok szerelmes dalokat,

ne várj tőlem ábrándos muzsikát!

Már nincs semmim,

csak sivár verseim írogatom.

Már lelkemet,

szívemet szétosztottam.

Nekem nem maradt semmim,

de koldulni szeretetet nem fogok!

Álmait szövő, bús költő lettem.

 

 

 

Üzenet

 

 

Hamis próféták engem sem érdekelnek.

Én csillagot hoztam, napot, - boldogan!

Fejem én sem hajtom meg a gaz Ámánok előtt...

Az én Istenem itt, e földön jár, -

őszinte szavak, szeretet...

Ha ez nem elég, feszíttessen keresztre Ámán,

húlljon vérem a szavak, igazság oltárán!

 

 

 

 

Írnék

 

 

Írnék a világról,

de nem szól a dalom.

Csak a tollam fogom

bénuló kezemben.

Néma minden szó,

néma minden jaj,

nem ér el sehová.

Jajgat a hangom...

Írnék a világról,

nevető arcokról.

Nem kell háború, zord, -

hideg. Csak szóljon

a dal, legyen hangos

a nevetés. Most

ülök itt bénán, írnék egy csodás

gyönyörű álmot,

ahol szeretet-

virág nyílik, és

egymás kezét fogják

az emberek. Mindegy

hogy fekete, vagy

fehér. Mindegy, hogy

öreg vagy fiatal.

Csak mosoly legyen az

arcokon. Ne láss

síró nagymamát,

zokogó gyermeket.

Az én fegyverem

a tollam, a szavam.

Nem lázítok - kérek!

Töröld le könnyeit

a nagymamáknak,

segíts az eltévedt,

síró gyermeken!

Nyíljon szív-virág

lelkedben, - kezedben.

 

 

 

Hiányzik az életből valami

 

 

A napok rohannak, futnak,

céltalan bolyongunk a szürkwségben.

Mindenki siet valahová.

Nincs idő, nem állunk meg egy percre sem.

Hiányzik valami az életünkből.

Nem látjuk a tarka virágok színét,

nem érezzük a napfény melegét.

Hiányzik egy ölelés, egy jó szó,

elmúlt nyarak igézete,

ringó kalászos, erdők illata.

Hiányzik az életből valami...

Egy csoda, egy varázs, egy csillaggyúlás.

Egész életünkben szakadatlanul,

fuldoklásig küzdünk, harcolunk.

Vágyódunk a tökéletességre,

és csak reménykedünk hiába.

Reménykedünk egy csókban, ölelésben,

egy kézfogásban, egy mosolyban.

Hiányzik az életből valami...

Hiányzik a jó, hiányzik

a napfény mosolya, az éjszaka

vaksi pislogása, a hajnalok

ébredő ölelése. Hiányzik

a nappalok hangos nevetése.

A nappalok rohannak, futnak,

mindenki siet valahová.

De egyszer, valahol meg kellene

állni egy mosolyra, egy

egy ölelésre, egy igaz szóra.

Valahol meg kellene állni,

segíteni azon, aki elesett.

Meg kellene tanulni újra

mosolyogni, kezet nyújtani!

Hiányzik a világunkból

a nagy világ...

Hiányzik az életünkből

az életünk, - a szeretet.

 

 

 

Akarsz-e velem tavaszt nézni?

 

 

Akarod-e velem csodálni

a tavaszi virágok szirmait?

Akarod-e velem nézni

a hűvös, esti naplementét,

ahogy a vízparton átborul,

alkony-bíbort fest a víztükörre?

Akarsz-e velem tavaszt nézni?

Akarod-e érezni velem

a levegőből áradó lágy,

illatos zenét? akarod-e

hallani, ahogy zümmög ezer

cserebogár kitárt szárnyakkal?

Akarod-e csodálni velem

a tengerek hullámzó ritmusát,

és ahogy a szikrázó fényben

ránk nevet a nap, a föld, az ég...

 

 

 

Hallod?

 

 

Hallod, hogy dübörög a csend,

halod, hogy reszket az éj?

Csillaggal tele a tér,

az éj már lábadig ér.

Hallod? A hold dúdol csöndben

neked, s átöleli szíved

messzi hold-karjával lágyan.

Látod a csillagokat

ott fönn, a messzi légben?

Látod, hogy ragyognak, égnek?

Most csönd van a levegőben,

zúgó tengerár szívünkben...

Hallod, hogy reszket az éj?

Hallod?...

 

 

 

Táncol a csend

 

 

Itt bent, táncot

jár a csend.

Átölel, bejár

minden szegletet.

Kint hasogat a

szél, sírnak a fák.

Zúg az erdő,

borzadnak

a levelek.

Szomorú, -

bánatos

szemeikkel

sírnak a

nagyvilágba.

 

 

 

Tavasz-dal

 

 

A hegyek felől

lassan feloszlik

a bús téli köd, -

virágot bont a csönd.

 

Az ablakon át

egy kósza felhő

mosolyt hoz és lágy

tavasz-dalt énekel.

 

 

 

Kékség

 

 

Egyedül vagyok,

s átölel a táj

puha, ismeretlen-

ismerős végtelenje.

Lassan cammog a csend.

Láthatatlanként

egyedül vagyok.

Semmi nesz, -

hangtalan kékbe

vegyül a táj.

Fák, bokrok

megadóan tűrik

a nap tűzcsókjait.

Olyan légüres a tér,

és valahol egy

harangzúgás megtöri

a távolról jövő

kéklő csöndet.

 

 

 

Holt virágok

 

 

Csúfos októberi szél

lebbenti a függönyöm

selyem-fehér fátylát.

 

Emlék-dalt dúdol, öröm-

illat árasztja szobám

néma-bús szegletét.

 

A kék égre révedek,

és felsajdul közönyöm.

Már csak egy holt virág

dúdol, - torkom berekedt...

 

 

 

Csak toporgok

 

 

Egyhelyben toporgok,

mint kalitkába zárt világ.

Egyhelben toporgok,

és nem jutok már sehová.

 

Egyhelyben toporgok, -

eddig mindig csak rohantam.

Egyhelyben toporgok,

és nem vagyok sehol - soha.

 

 

 

Nézz körül (húgomnak)

 

 

Megtagadod a szikrázó

nyári fényt, ahogy

a nap henyél az ég alján.

Megtagadod a halványkék

felhőket. Nem hiszel

a pirkadat-harangok

varázslatos erejében.

Megtagadsz anyát,

gyereket, s világot.

Nem érdekelnek

a mindenség titkai.

Ha száz csillag ragyog

a sejtelmes éjszakában,

azt sem hiszed.

Nem érdekel semmi,

sak a magad-gyártotta

demagóg elméleteid.

De hidd el, ez ostoba

sors, ostoba lét.

Egyszer tekints körül

a nagyvilágba...

Nézdd meg tavasszal

int kikel egy-két

didergő virág.

Nézdd meg, ahogy virít

a sok virág zöldellő

réteken, s érezdd illatát!

Nézdd meg az

éjszaka gyémánt-kékjét,

és nézdd hogy szövi

hálóját a lusta pók

 bágyadt fényben.

Nyíljon mosoly ajkadon,

nyújtss a kezed

anyádnak, s lánydnak!

Vedd észre a világot,

hagydd, hogy szeressen

a világ!

 

 

 

Egy testvérnek

 

 

Azt hiszed, hogy csak

neked forog a világ?

Megtagadsz mindent,

elüldözöl barátot,

testvért és valót.

Bambán vigyorogsz, semmit

nem tudsz jóról,

csak kergeted a rozzant,

alkohol-bűzös

sivár hazugságaid.

Elüldözöl testvért és

anyát, s háttal állsz,

ha hívnak, ha kérelnek...

Bambán vigyorogsz,

a végén belefulladsz

a magad-ásta

bűzölgő hazugságba.

 

 

 

Egy bús déli dal

 

 

Ragyog a végtelenkék ég,

s a tenger hullámain

fáradtan csügged a nap.

Fölszáll a föld párája,

körülöttem halott csend

örvénylik, s csak úgy árad...

A habok táncot járnak,

egy bús déli dal táncát,

és olyan csöndben, - alig

hallani a sóhaját.

Csillan a nap a homokon,

a végtelen semmiben

csak a dal, a tánc marad...

 

 

 

 

 

Honlap készítés ingyen

Asztali nézet