Fiamnak

 

 

Várok egy szóra,

várok tőled egy hangra,

de hallgat minden.

 

Látom a mosolyt

a szomorú arcodon.

Dacol a lélek.

 

Dacol a szíved!

Megöl a várakozás,

jaj beszélj, szólj már!

 

Nézem a képed,

tudod, olyan vagy mint én

konok és makacs.

 

Harcolunk, várunk,

aztán nem kapunk semmit.

De várnunk, bíznunk

 

kell. Ha akarod,

átölel karom, szívem,

csak hívj, akarj, szólj!

 

Fiam, szeretlek!

Te bennem, belőlem vagy,

nekem vagy, neked

 

vagyok lényemmel,

az egész életemmel.

Hát gyere, ölelj

 

át, mondd hogy szeretsz,

hiányzom Neked nagyon!

Szólj, várom nagyon.

 

 

 

Belga passziánsz

 

 

Ülök a csöndben, lágy szellő simogat.

Valahol a magasban

repülőgép hangja veri föl a csendet.

A nap lassan búcsút int,

de varázsa átszűrődik

még a fák tetején.

Körülöttem idegen a szó,

nem ér el a szívemig.

Belga szó, belga játék, -

én nézek a semmibe,

egy kicsit elgondolkodom:

mindenütt ilyen a világ?

Ilyen csöndes, gondtalan?

Mindenütt mosoly, kedvesség?

Mindenütt önfeledt a játék?

A labdát mindenütt őszintén,

életszerűen dobják?

És a végén ki talája el a célt?

Kié lesz a jutalom?

 

 

 

Belgishe passiance

 

 

Ik zit hier stillet jes een zachte wind streelt me.

Ergens in de lucht onderbreecteen vliegtuig de hemelse stilte.

De zon neemt langzaam afscheid van de dag,

maar haas betoveringschijnt nog door del bomen heen.

Der woorden klinken vreernel om me heen,

ze bereiken mijn hart niet.

Belgische woorden, belgische spel.

Ik kijk in de verte en ik zit te denken:

Is de wereld overal zo?

Zo stil en zorgeloos?

Is overal glimlach en aardigheid?

Is ner spel overal zorgelos?

 Wordt de bal overal eerlijk en?

En wie raakt het doel aan het eind?

Wie krijgt de beloning?

 

 

 

Maradj még

 

In memoriam... egy nagybácsi emlékére

 

 

Mennyi év is?

Nem számoljuk. -

Elmúlik minden,

de volt egy nyár,

s feledhetetlen.

S újra éltem mindent,

újra gyerekként

otthon, - magyar földön.

Szerettél, - szeretlek. -

Ez így volt rendjén.

De most? - Most!

Mi maradt?

Üresség, - hiányod. -

Most a februári

télben ásít az

erdők síró csöndje,

zokog a puszta rét,

nem nyílik virág,

holt, - s kihalt minden.

De most, - most,

mi maradt még?

Üresség, - itt néhány

ezer kilométerre...

Elmentél, - ez fáj

örökre, de maradj még!

Annyi mindent el

kellene mondanod,

annyi mindent

el kellene mondanom!

Hol vagy?

Maradj még!

Maradj még...

El sem mentél, máris

hiányzik a lényed,

hiányzik, hogy

csak voltál...

Maradj még!

 

 

  

 

Csönd

 

 

Csönd van,

nagyokat hallgat

minden fa.

Magam

vagyok veled,

s a libbenő széllel,

bennem vagy egészen

a zokogó fénnyel!

 

 

 

Csengeri álom

 

 

Álmomban messze jártam,

láttam a rég elfeledett

hűvös tornácot, virágoskertet.

Éreztem az almáskertek illatát,

a Kossuth utca néma csöndjét,

a csengeri emberek mosolyát.

A kora reggel különös varázsát,

mikor útnak indulnak az emberek,

ki-ki teszi a dolgát.

Nagyanyám hozza a friss tejet,

illata valósággal megbabonáz.

Látom a tisztaszoba sötétjét,

különös, titokzatos varázsát,

amikor néha-néha beosontam.

Érzem Nagyanyám főztjének illatát,

még most is, évtizedek

távlatából - kétezer kilométerre...

A szőlőlugassal benőtt tornác

gondolataim, elmélkedéseim színhelye.

Még most is érzem számban

a szőlő ízét - másutt nem terem ilyen.

Látom a hazatérő teheneket,

Nagyanyám készülődik, - sajtár,

köcsögök sorakoznak az asztalon.

Lassan csönd honol a csengeri tájra,

elfáradt ember, állat.

Csönd van, béke van, valóság

volt, - s álom lett minden.

Szép, régi gyerekkori valóság.

Most fájó - kegyetlen emlék!

 

 

 

Vihar

 

 

Állok az ablak mellett,

és nézem ahogy dühöng,

dübörög a szél.

Ostorával csapkodja,

üti az elárvult fákat.

Szomorú-fekete a világ,

gyász-zenéz húz hegedűje,

esőkönnyek öntözik.

Sötét, haragos fellegek

csak úgy futnak, futnak...

versenyt idővel, térrel.

 

 

 

Gyöngyfoszlányok

 

Mindig csak rohanunk,

mint az elsuhanó gyorsvonat.

Mindig csak rohanunk,

csodát hiszünk, csodában bízva.

Mégis az a legszebb,

amit nem élünk meg, a kusza

álmok és sejtelmes

gyöngyfoszlányok, - ott a távolban.

 

 

 

Álmodom tovább...

 

Ülök a kerti padon,

elmélázok egy dalon.

Itt kószál mellettem a nyár,

égetőn, -forrón...

Két kéázzel szórja lángjait.

Megül a csend a fák között,

s behúnyom a szemem,

és a rózsaszín fényben

álmodom tovább...

Megjött a nyár, az én

szerelmes-boldog nyaram.

lecsapott rám szédítőn,

szikrát gyújtva. Vad viharral

táncra perdül szírteken,

kéklő tengeren.

Behúnyom a szemem és

álmodom tovább...

 

 

 

Föld és ég között

 

Föld és ég között

szikrázik az esti fény.

Városok fölött

repülök az éjben.

Halkan zümmög

a repülőgép motorja.

Elsuhan velem

országok, határok fölött.

Városok, falvak, ahol

nem várják jöttömet.

De lassan, bármilyen

magasan repülök,

ismerősek a házak,

ismerős az öreg Duna,

a kanyargó Tisza.

Ismerősek a fények,

- itt megértem,

ha szólnak hozzám.

Itt más az emberek

mosolya, melegebb

az ősz, s tavasz, a nyár.

 

 

 

Ragyogjanak örökké

 

 

Szeretnék fény lenni,

álmokat,

s tavaszt hozó.

Szeretnék fájdalmat

elsöpörni.

Bút sutba dobni.

Aranyló fényeket

hozni, elfeledett

emléket felidézni.

Szeretnék illatozó

nárciszokat,

mosolyt hozó

májusokat.

Szeretnék égő-pajkos

csillagokat lopni, -

ragyogjanak örökké.

 

 

Nyár

 

Szédítő ez a nyár,

aranybrokátot

önt a földre.

A a csillogó arany

szétárad

testekben, s lelkekben.

Sehol egy árnyék,

vakon bólogatnak

virágok, - fák.

Hunyorog a

fényben a méla csend,

bárányfelhők

úsznak a légben...

 

 

Zsong-bong a világ

 

Olyan csönd van most,

hogy szinte hallom

a nyári szellő

könnyes jajait,

szelid rózsaszírmok

mosoly-dalait.

És szinte hallom,

ahogy a lepkék

kitárják szárnyukat,

táncot lejtenek

a nyári légben.

Zizzen falevél,

és egy könnyű dalt

sutog odafent.

Ideér hozzám

távoli, kéklő

erdők sóhaja.

A könnyű légben

zsong-bong a világ,

szárnyat bont, jajong,

lágyan fuvoláz.

 

 

Alkonyodik

 

Lassan bealkonyul,

haragos fellegek

lépkednek bús

lombú fák felett.

Esőcsepptől fénylenek

a borzongó levelek.

A bágyadt nap fényében

tovaszáll a rózsaillat.

Lassan bealkonyul, -

a meggyszín-éjben

útrakél a csillagsereg

a világ felett.

 

 

Tűnődés

 

Az ablakomból

az erdők végtelenjét

látom, és

pirosló háztetők sorát.

Engem itt nem lát

senkisem,

nem tudják ki vagyok,

így írom verseim, -

közben a függönyön át

belibben egy lágy szellő.