Hontalanság
Hontalan vagyok,
de gondolatban
mégis otthon.
Nincsenek határok,
kilométerek.
Hontalan vagyok,
de hazámban
otthon, magyarként.
Itt nem tudják
hol van a Duna,
Budapest, Cegléd,
vagy a cívis Debrecen.
Itt nem értik szavam,
nem tudják mi az,
hogy magyar.
Nem tudják hol
kanyarog a mi Tiszánk.
Nem tudják ki volt
Ady vagy Móricz Zsigmond.
Itt hontalan vagyok,
de gazdagabb ezer,
meg ezer érzésnél.
Gazdagabb mindennél, -
magyar vagyok
a vak idegenben.
Kötődés
Itt Európa szívében,
és a világon bárhol
élünk, dolgozunk, alkotunk,
tesszük, amit tenni kell.
Vagyunk láthatatlanként, -
vagyunk, mint bárki más,
- világ másik végén, -
és itt, Európában.
De valami összeköt, -
összeköt a név, az
ősök emléke, a
hajdani sors, magyarság,
a nyírségi dombok,
Szatmár híres lankái...
Összeköt bennünket a
Szamos, a Túr, a Tisza,
összeköt bennünket a szó, -
mégha nem is értjük egymást...
Elmegyek
Most újra elmegyek,
itthagyom az ősz
barna-bíbor színeit.
Itthagyom az ősz
ezernyi csillagát.
Beszippantom a varázst,
elviszem messzire,
szívembe zárom
a magyar őszt.
Tengertánc
A szél és az óceán
duruzsol a csöndben,
hullámok táncolnak
a kéklő ég alatt.
A város hangja oly
távoli, olyan csöndes.
Olyan halk itt minden, -
ülök a homokon,
ragyog a végtelen. -
Egy édes dallamra
táncot jár egy fénylő
csillagbuborék...
Egyre hevesebb táncba
kezd, felszökell, ragyog,
szikrázik a végtelen.
Októberi melódia
Az alkony busong,
elvirágzik a nap.
Sóhajt és sikít,
összehúzza magát, -
kacérkodik még,
vissza-visszanéz.
Lágyan integet
minden falevél,
könnyek közt játszanak
egy halk melódiát.
Amikor...
Amikor már a szó sem elég,
amikor már meg se rebben az éj,
átkarol és magába zár.
Amikor megkövül a csend,
hiába szólsz, néma a száj.
Amikor futsz, menekülsz, de
nem vár senkisem,
amikor megcsalnak, elhagynak,
amikor futsz magad elől is,
és nem néz utánad senki.
Amikor a mozdulatok
rideg kővé merednek,
amikor az átvirrasztott
éjszakákból hiányzik a remény,
amikor már észre sem
veszik, hogy ki vagy,
amikor meg se hallja
senki, ha szólsz,
amikor már hiába adsz
jelet a világnak,
nem kell a szív, nem kell a szó,
amikor takaródig ér a bánat, -
akkor mi van?...
Selyemszárnyak az égen
Selyemszárnyak az égen,
csak úgy röpülnek
a végtelen semmiben.
Parolázik a fénnyel
szellő-buborék.
Már trillázó pacsirták
szállnak a fényben.
Végig szikrázik
fönt a tavaszi légben
egy halvány mosoly.
Betűk
A betűk élnek,
bennük varázs,
- lélek.
Bennük a nyár,
s tavasz.
Bennük nyílnak
lelkek
virágai.
Bennük minden,
ami derűt,
s könnyet
fakaszt sápadt -
fakó arcokra.
Bennük zene,
nyár-esti szél,
csillag,
déli nyár,
tarka rét, kalászos.
Bennük a múlt,
a lesz,
a most, - a miért...
Bágyadt felhők
zengő
fuvolája.
Minden betű
én vagyok és
te vagy.
Minden betűm
mosolyogva, -
szomorúan
tovább gurul.
Kapd el!
Fényzene
Leszáll az este,
bíborban úszik
az ég alja.
Olyan csönd van
körülöttem...
Libben egy halk
szellő, fényzenét
játszanak égő
csillagok...
Oszd meg velem
Oszd meg velem
a csöndet,
a nyugalmat,
nézz szemembe
és hallgasd
velem a percet.
Hallgasd ahogy
muzsikál a szél,
ahogy sír a nyár,
ha elköszön,
és jön az ősz.
És nézd ahogy
remegve elfut a
nap, lombokra
száll az alkonyat.
Négy sor
Esik, csak esik örökké...
Sikolt, jajong a szél,
borzadnak a levelek.
Odafent felhőt repít a szél...
Esti tánc
Ágas-bogas esti fán
táncot ropnak csillagok.
Ágas-bogas esti fán
táncot jár az öreg hold.
Táncot jár sok falevél, s
szellő lágyan énekel.
Táncot jár folyó tükre,
ringatózik csöndesen.
Táncot jár a gyertyaláng,
dúdol neki csillagláng.
Fények gyúlnak esti fán,
lágy szellő harmonikáz.
Ez a föld az enyém
Ez a föld az enyém,
aholragyog a kéklő ég,
ahol hallom a földnek lehelletét.
Ahol a déli parton táncol a tenger -
édes-bús dallamot felém a szél.
Ahol kígyóként tekeredik
a vén Duna, s csillan tükre,
ha rámosolyog a nap sugara.
Ez a föld mind az enyém, ahol
érezni a friss széna illatát,
ahol ökörnyál kergeti
a délibábot. Ahol a nyírségi
homoknak vége sincs...
Ahol a delelő gulya nagyokat
hallgat, - madár szellő se rebben.
Ahol a tárogató hangja
fölszáll a bús-messzeségbe.
Enyém az egész világ,
a narancsligetek illata,
a jéghegyek rideg-kopár csúcsa,
enyém az a szál rózsa, ott a kertben,
enyém ez az ádáz csatákkal
teli földteke, ahol az ember
földanyjára emel kezet.
Ahol hiába álmodsz
kéklő, s hullámzó tengerről,
csak üszkös habok kergetik
a magányos csillagbuborékokat.
Rákóczi úti fák
Most jó itt egyedül,
nem fáj a magány.
Álmodozom, hogy most
milyen otthon...
A Rákóczi úti fák
még mindig
mosolyognak?
Csöndbe burkolózik
e még a Gubody-park?
A hűvös reggelek,
a megbékélt
mosolygó délelőtt
tülekedő
össze-visszasága
emlékszik-e még
álmodó szívű,
bús poétájára?
Ennyi
Papír, toll a kezemben,
szó a szívemben...
Ez maradt, s ez mindenem!
Egyszerű közöny
A pályaudvarról
tovatűnő vonat
magával hordoz
némi vigaszt.
De egyszer elsuhan -
mi megmaradt csupán:
a fájdalmas kín,
közöny -furcsa vágy...
Csönd
Csönd van,
nagyokat hallgat
minden fa.
S magam
vagyok veled,
s a libbenő széllel,
bennem vagy egészen
a zokogó fénnyel!
A világ gyermekei
Egy apró gyerek mosolyában
te köszönsz vissza
a rég elfeledett múltból.
eszedbe jut a sok
önfeledt játék, misztikus mesék.
Hagyd hogy folytassák a játékot,
a te félbehagyott,
múltba veszett álmaid!
hagyd játszani a világ
csillagszemű óriásait!
Október
Szürke fellegek kergetik
az októberi szelet.
Nosztalgiázik még kacéran
egy-egy elsárgult falevél,
kergetik vadul a nyár édes
ízét. A kötélen száradó
ruhák lomhán várják a nap
sugarát. A szél meglebbenti
néha, vad rángatózással
feleselnek vele.
Előbújik a nap, egy-egy madár
bekacsint az ablakon,
elszállt a nyár - elköszönnek fázósan.
Adjatok
Adjatok enni az éhezőknek,
inni a szomjazónak.
Adjatok egy mosolyt, ölelést
elesett, beteg embereknek.
Adjatok szavakat, bölcset,
nyíladozó értelmeknek.
Adjatok szavakat a számra,
tollat, papírt fáradt kezembe.
Adjatok palettát, hogy fessek
aranygombot, és csoda-kéket,
cikázó felhőt, mosolygósat
az ég aljára.