Hontalanság

 

 

Hontalan vagyok,

de gondolatban

mégis otthon.

Nincsenek határok,

kilométerek.

Hontalan vagyok,

de hazámban

otthon, magyarként.

Itt nem tudják

hol van a Duna,

Budapest, Cegléd,

vagy a cívis Debrecen.

Itt nem értik szavam,

nem tudják mi az,

hogy magyar.

Nem tudják hol

kanyarog a mi Tiszánk.

Nem tudják ki volt

Ady vagy Móricz Zsigmond.

Itt hontalan vagyok,

de gazdagabb ezer,

meg ezer érzésnél.

Gazdagabb mindennél, -

magyar vagyok

a vak idegenben.

 

 

 

Kötődés

 

 

Itt Európa szívében,

és a világon bárhol

élünk, dolgozunk, alkotunk,

tesszük, amit tenni kell.

Vagyunk láthatatlanként, -

vagyunk, mint bárki más,

- világ másik végén, -

és itt, Európában.

De valami összeköt, -

összeköt a név, az

ősök emléke, a

hajdani sors, magyarság,

a nyírségi dombok,

Szatmár híres lankái...

Összeköt bennünket a

Szamos, a Túr, a Tisza,

összeköt bennünket a szó, -

mégha nem is értjük egymást...

 

 

 

Elmegyek

 

 

Most újra elmegyek,

itthagyom az ősz

barna-bíbor színeit.

Itthagyom az ősz

ezernyi csillagát.

Beszippantom a varázst,

elviszem messzire,

szívembe zárom

a magyar őszt.

 

 

 

Tengertánc

 

 

A szél és az óceán

duruzsol a csöndben,

hullámok táncolnak

a kéklő ég alatt.

A város hangja oly

távoli, olyan csöndes.

Olyan halk itt minden, -

ülök a homokon,

ragyog a végtelen. -

Egy édes dallamra

táncot jár egy fénylő

csillagbuborék...

Egyre hevesebb táncba

kezd, felszökell, ragyog,

szikrázik a végtelen.

 

 

 

Októberi melódia

 

 

Az alkony busong,

elvirágzik a nap.

Sóhajt és sikít,

összehúzza magát, -

kacérkodik még,

vissza-visszanéz.

Lágyan integet

minden falevél,

könnyek közt játszanak

egy halk melódiát.

 

 

 

Amikor...

 

 

Amikor már a szó sem elég,

amikor már meg se rebben az éj,

átkarol és magába zár.

Amikor megkövül a csend,

hiába szólsz, néma a száj.

Amikor futsz, menekülsz, de

nem vár senkisem,

amikor megcsalnak, elhagynak,

amikor futsz magad elől is,

és nem néz utánad senki.

Amikor a mozdulatok

rideg kővé merednek,

amikor az átvirrasztott

éjszakákból hiányzik a remény,

amikor már észre sem

veszik, hogy ki vagy,

amikor meg se hallja

senki, ha szólsz,

amikor már hiába adsz

jelet a világnak,

nem kell a szív, nem kell a szó,

amikor takaródig ér a bánat, -

akkor mi van?...

 

 

 

 

Selyemszárnyak az égen

 

 

Selyemszárnyak az égen,

csak úgy röpülnek

a végtelen semmiben.

Parolázik a fénnyel

szellő-buborék.

 

Már trillázó pacsirták

szállnak a fényben.

Végig szikrázik

fönt a tavaszi légben

egy halvány mosoly.

 

 

 

 

Betűk

 

 

A betűk élnek,

bennük varázs,

- lélek.

Bennük a nyár,

s tavasz.

Bennük nyílnak

lelkek

virágai.

Bennük minden,

ami derűt,

s könnyet

fakaszt sápadt -

fakó arcokra.

Bennük zene,

nyár-esti szél,

csillag,

déli nyár,

tarka rét, kalászos.

Bennük a múlt,

a lesz,

a most, - a miért...

Bágyadt felhők

zengő

fuvolája.

Minden betű

én vagyok és

te vagy.

Minden betűm

mosolyogva, -

szomorúan

tovább gurul.

Kapd el!

 

 

 

 

Fényzene

 

 

Leszáll az este,

bíborban úszik

az ég alja.

Olyan csönd van

körülöttem...

Libben egy halk

szellő, fényzenét

játszanak égő

csillagok...

 

 

 

 

Oszd meg velem

 

 

Oszd meg velem

a csöndet,

a nyugalmat,

nézz szemembe

és hallgasd

velem a percet.

Hallgasd ahogy

muzsikál a szél,

ahogy sír a nyár,

ha elköszön,

és jön az ősz.

És nézd ahogy

remegve elfut a

nap, lombokra

száll az alkonyat.

 

 

 

Négy sor

 

 

Esik, csak esik örökké...

Sikolt, jajong a szél,

borzadnak a levelek.

Odafent felhőt repít a szél...

 

 

 

 

Esti tánc

 

 

Ágas-bogas esti fán

táncot ropnak csillagok.

Ágas-bogas esti fán

táncot jár az öreg hold.

 

Táncot jár sok falevél, s

szellő lágyan énekel.

Táncot jár folyó tükre,

ringatózik csöndesen.

 

Táncot jár a gyertyaláng,

dúdol neki csillagláng.

Fények gyúlnak esti fán,

lágy szellő harmonikáz.

 

 

 

Ez a föld az enyém

 

 

Ez a föld az enyém,

aholragyog a kéklő ég,

ahol hallom a földnek lehelletét.

Ahol a déli parton táncol a tenger -

édes-bús dallamot felém a szél.

Ahol kígyóként tekeredik

a vén Duna, s csillan tükre,

ha rámosolyog a nap sugara.

Ez a föld mind az enyém, ahol

érezni a friss széna illatát,

ahol ökörnyál kergeti

a délibábot. Ahol a nyírségi

homoknak vége sincs...

Ahol a delelő gulya nagyokat

hallgat, - madár szellő se rebben.

Ahol a tárogató hangja

fölszáll a bús-messzeségbe.

Enyém az egész világ,

a narancsligetek illata,

a jéghegyek rideg-kopár csúcsa,

enyém az a szál rózsa, ott a kertben,

enyém ez az ádáz csatákkal

teli földteke, ahol az ember

földanyjára emel kezet.

Ahol hiába álmodsz

kéklő, s hullámzó tengerről,

csak üszkös habok kergetik

a magányos csillagbuborékokat.

 

 

 

Rákóczi úti fák

 

 

Most jó itt egyedül,

nem fáj a magány.

Álmodozom, hogy most

milyen otthon...

A Rákóczi úti fák

még mindig

mosolyognak?

Csöndbe burkolózik

e még a Gubody-park?

A hűvös reggelek,

a megbékélt

mosolygó délelőtt

tülekedő

össze-visszasága

emlékszik-e még

álmodó szívű,

bús poétájára?

 

 

 

Ennyi

 

 

Papír, toll a kezemben,

szó a szívemben...

Ez maradt, s ez mindenem!

 

 

 

Egyszerű közöny

 

 

A pályaudvarról

tovatűnő vonat

magával hordoz

némi vigaszt. 

 

De egyszer elsuhan -

mi megmaradt csupán:

a fájdalmas kín,

közöny -furcsa vágy...

 

 

 

Csönd

 

 

Csönd van,

nagyokat hallgat

minden fa.

S magam

vagyok veled,

s a libbenő széllel,

bennem vagy egészen

a zokogó fénnyel!

 

 

 

A világ gyermekei

 

 

Egy apró gyerek mosolyában

te köszönsz vissza

a rég elfeledett múltból.

eszedbe jut a sok

önfeledt játék, misztikus mesék.

Hagyd hogy folytassák a játékot,

a te félbehagyott,

múltba veszett álmaid!

hagyd játszani a világ

csillagszemű óriásait!

 

 

 

Október

 

 

Szürke fellegek kergetik

az októberi szelet.

Nosztalgiázik még kacéran

egy-egy elsárgult falevél,

kergetik vadul a nyár édes

ízét. A kötélen száradó

ruhák lomhán várják a nap

sugarát. A szél meglebbenti 

néha, vad rángatózással

feleselnek vele.

Előbújik a nap, egy-egy madár

bekacsint az ablakon,

elszállt a nyár - elköszönnek fázósan.

 

 

 

 

Adjatok

 

 

Adjatok enni az éhezőknek,

inni a szomjazónak.

Adjatok egy mosolyt, ölelést

elesett, beteg embereknek.

Adjatok szavakat, bölcset,

nyíladozó értelmeknek.

Adjatok szavakat a számra,

tollat, papírt fáradt kezembe.

Adjatok palettát, hogy fessek

aranygombot, és csoda-kéket,

cikázó felhőt, mosolygósat

az ég aljára.